Végre vége

Péntek van és 4 perc múlva lejár a munkaidőm. Jó már mert piszok fáradt vagyok, van egy herpesz a számon, fáj a fejem, úgyhogy minden a végét járja bennem. Most mindjárt megyek az apuhoz, remélem nem fogja mondani, hogy hallgass, vagy minek jöttél. Bár megértem őt is, állati kellemetlen lehet állandóan feküdni az ágyban, se olvasás, se TV. Nem is tudom én hogy bírnám ki. Bár hogy őszinte legyek nem is akarom tudni.
Más, tényleg belegondoltam milyen nagylány már a Debike. A három kiscsaj egyedül van otthon, bátrak, de megértem. Nem lehet örökösen szabin vagy betegállományba menni, és ha nincs tanítás, minek a picikének ovódába menni. Játszanak, megmelegítik az ebédet, és már otthon is vannak a szüleik. Tibinek nem sikerült tegnap bemenni apuhoz, de szerintem mi túlságosan lelkiismeretesek vagyunk, hiszen minden nap bemegyünk, vagy én vagy Tibi. És már egy éve csináljuk. Vannak még ilyen rendes emberék? Nem hiszem. No be is fejezem, mert megyek apuhoz, viszek neki palacsintát, imádja, de csempészárúként viszem be. Nem lehet minden nap pudingot becsempészni, most palacsinta lesz.